Az évgyűrűk vizsgálatából következtethetünk: a környezeti változásokra

Először Andres Ellicott Douglass Amerikában (1936) több ezer éves őserdei fák évgyűrűszélességéből igyekezett az éghajlat alakulására következtetni. Ő derített fényt először az évgyűrű-kronológia segítségével a ma már elhagyott egykor virágzó indián település múltjára Pueblo Bonito környékén, Észak-Amerika délnyugati részén.

Dogulass professzor 1929-ben már évnyi pontossággal határozta meg a dendrokronológia segítségével a település építésének időpontját: 919-ben került beépítésre a legidősebb gerenda, 1130-ban az utolsó. Az évgyűrűk segítségével azt is megállapította, hogy a város lakói aszályos évek sorozata miatt hagyták el városukat 11-12. században.

A vizsgált fa esetén, annak évgyűrűinek vizsgálatával következtethetünk a csapadékmennyiségre. Azokban az években ahol sűrűn állnak egymáshoz az évgyűrűk kevés csapadék esett míg fordított esetben sok csapadék eshetett abban az időszakban.

Az évgyűrűk szélessége külső és belső tényezőktől egyaránt függ:

• külső tényező, nem csak a fentebb írt csapadékmennyiség, hanem a talaj tápanyaggazdagsága, vízgazdálkodása, de jelentős szerepe van a napsugárzásnak és a hőmérséklet alakulásának is.
• belső vagy örökletes tényezők közül a faji és fajtabeli tulajdonság játszik szerepet. A lassú vastagodású tiszafa 1-2 mm-es, míg a gyors növekedésű nemesnyár akár 30 mm-es évgyűrűt is fejleszt.
• függ a fa életkorától is, fiatalnál egyre erősödő, majd állandósuló s végül idős korban csökkenő az évgyűrű szélessége
• nagy energiát köt le a virágzás és magtermés. Előtte emelkedik, utána csökken az évgyűrűszélesség.

A fák évgyűrűi a kozmikus hatásokat is regisztrálják. Sokáig nem tudták megmagyarázni, hogy az évgyűrűk alakulása miért éppen 11 illetve 21 évenként módosul rendszeresen visszatérő periódusokban. Rájöttek, hogy a napfolttevékenység ugyanilyen periodicitásával van összefüggésbe.